Miért készülnek a munkaerő-tervezési prezentációkban folyamatosan gyönyörű diák és akadozó átmenetek — és mit kell tenni, hogy ezt orvosoljuk.
“A megtartás egy eredmény. Nem szabad, hogy ez legyen a cél.”
Friedl Zsuzsanna , a T-Systems International személyzeti igazgatója (CHRO) egy nemrégiben közzétett LinkedIn-bejegyzésében élesen így fogalmazott. Érvelése szerint: amikor egy szervezet átalakuláson megy keresztül, a kérdés már nem az, hogy Hogyan csökkenthetjük a lemorzsolódást? De Rendelkezünk-e a jövőhöz szükséges képességekkel? Ez néha azt jelenti, hogy meg kell tartani a legfontosabb tehetségeket. Néha pedig átképzést kell biztosítani. Néha pedig nehéz döntéseket kell hozni, és lehetővé kell tenni a természetes fluktuációt.
Minden szavával egyetértek. És ezt a gondolatot még egy szinttel mélyebbre szeretném vinni – mert a modellezési munkám során pontosan ezen a ponton buknak el csendben a legtöbb képességfejlesztési stratégia.
A “rendelkezünk-e a szükséges képességekkel?” kérdést általában szerepkör szintjén teszik fel, válaszolják meg és tervezik meg. A valóság azonban egyéni szinten alakul.
A szerepszintű illúzió
A munkaerő-tervek szerepkörök szintjén készült táblázatokból származnak: létszámok munkakörönként, munkakörök csoportonként, csoportok funkciónként. Ez a költségvetés-tervezés szempontjából ésszerű absztrakció. Az átalakítás szempontjából azonban veszélyes, mert a részletesség három szintje elveszik a lefelé haladás során.
A feladatok összetétele. A mesterséges intelligencia nem a munkakörök megnevezését változtatja meg, hanem a feladatokat. Két, egymáshoz nagyon hasonló megnevezésű pozíció teljesen eltérő jövő előtt állhat attól függően, hogy az azokat betöltő emberek valójában mivel foglalkoznak egész nap. Az egyik “elemző” a hét 60 százalékát olyan munkával tölti, amely gyorsan automatizálható; egy másik “elemző” – hasonló beosztással és azonos besorolással – ennek csupán a 20 százalékát. Ha a beosztás szintjén tervezünk, magabiztosan megtarthatjuk azokat a munkatársakat, akiknek a munkája megszűnik – és elbocsáthatjuk azokat, akiknek a munkája hamarosan bővülni fog.
A készségprofil. Még azonos feladatkörök esetén is két, ugyanabban a pozícióban dolgozó személy nagyon különböző kiindulási pontról kezdi meg az átképzési folyamatot. Az átállás költségét, időtartamát és a siker valószínűségét nem a jelenlegi beosztás határozza meg, hanem az egyén készségprofilja és a célpozíció közötti távolság. Ha ezt a távolságot egy adott pozícióra vonatkozóan átlagoljuk, olyan átképzési költségvetést kapunk, amely pontosan senkinek sem felel meg.
Az egyén. És akkor ott van még az a réteg, amelyet egyetlen táblázat sem képes megragadni: az átmeneti pálya nem egy kijelölés. Hanem egy ajánlat, amelyet az embernek el kell fogadnia és végig kell vinnie. A hatás és a potenciál határozza meg, kibe érdemes befektetni; az ambíció – a legkevésbé mérhető és gyakran a legmeghatározóbb változó – pedig azt, hogy ki fogja ténylegesen bejárni ezt az utat. Lehet, hogy magát az ambíciót nem lehet modellezni, de biztosan modellezhető, hogy hogyan néz ki a terved, ha a benne szereplők harmada elutasítja az utat.
Az a korlát, amire senki sem számít
Tegyük fel, hogy mindhárom réteget helyesen állítod be. Van azonban még egy kötelező feltétel, amely szinte soha nem kerül be a diavetítésbe: abszorpciós képesség.
A célpozíciók nem végtelen befogadóképességűek. Mindegyiknek van egy nettó betöltendő álláshely-száma egy adott időtávon belül, amelyet egyrészt a keresleti tervek, másrészt a természetes fluktuáció határoznak meg. Ha az átállási logikája negyven embert irányít egy olyan célpozíció felé, amely a tervezési időtávon belül reálisan tizenkettőt tud befogadni, akkor a többi huszonnyolc embert nem “képzték át”, hanem várólistára kerültek. Minden tervezett átállás olyan kapacitást fogyaszt el, amely a következő átállás számára már nem áll rendelkezésre – a természetes fluktuáció pedig hónapról hónapra dinamikusan változtatja ezt a kapacitást.
Éppen ezért a fluktuáció, a kereslet és az átmenetek kérdéseit nem lehet egymás után megoldani – először a keresleti terv, aztán a fluktuációs előrejelzés, végül az összehangolás –, majd egyszerűen összefűzni őket. Ezek egyetlen allokációs problémát alkotnak, és együtt kell megoldani őket. Ha külön-külön oldjuk meg őket, az eredmény az lesz, amit én „gyönyörű diáknak és megrekedt átmeneteknek” nevezek: egy olyan terv, amelyet mindenki jóváhagy, de senki sem tud végrehajtani.
Három márkától a teljes termékpalettáig
Így nézve, megtartás / átképzés / elbocsátás nem csupán három, a pozíciókra ráragasztott címke marad, hanem korlátok között történő portfólió-elosztássá válik. És mint minden elosztás, ez is valódi stratégiai döntéseket igényel. A nettó betöltendő álláshelyeket szigorú korlátként kezeljük, és szigorúan azok keretein belül tervezünk? Szándékosan építünk-e ki a jelenlegi betöltendő álláshelyeken túlmutató tehetségkészletet, a jövőbeli keresletre spekulálva? Megvédjük-e a jelenlegi munkavállalókat, és csak a természetes fluktuáció révén hajtunk végre változásokat?
Ezek mindegyike megalapozott stratégia, amelyek költségei, kockázatai és a szervezetnek közvetített üzenetei eltérőek. A vezetői csapatnak tudatosan kell választania közülük — nem pedig úgy, hogy némán átvesz egyet egy táblázat alapértelmezett beállításából.
A mérce: mely számokat fogad el egy pénzügyi igazgató
Mindebből csak akkor lesz üzleti tárgyalás, ha olyan számadatokkal támasztják alá, amelyeket a pénzügyi igazgató elfogad. Mely feladatok változnak, és mikor. Mennyibe kerül az egyes átállási útvonalak személyenként, nem pedig pozíciónként. Mit eredményez valójában a korlátokhoz igazított terv negyedévről negyedévre — és mennyibe kerül a korlátok enyhítése.
Ez a mérce. Ha alatta maradunk, az “egészséges létszámcsökkenés” továbbra is csak egy stratégiának álcázott találgatás marad. Ha felette vagyunk, pontosan azzá válik, amire Zsuzsa bejegyzése felhívja a figyelmet: a megfelelő képességek, időben biztosítva, az üzleti stratégia végrehajtásához.
Ezt a gondolkodásmódot építettük be a gAIn-be, abba a stratégiai munkaerő-tervező eszközbe, amelyet a Hybridge-nél fejlesztünk. De legyen szó eszközről vagy sem, a változás egy egyetlen kérdéssel kezdődik, amelyet érdemes feltenni bármely, jelenleg az asztalodon fekvő munkaerő-tervvel kapcsolatban:
A döntéshozatal szintjén tervezünk – vagy azon a szinten, ahol a valóság kibontakozik?
Tervezz azon a szinten, ahol a valóság zajlik!.
Fedezze fel a gAIn-t →Foglaljon időpontot egy telefonbeszélgetésre →