Nemrég hosszú beszélgetést folytattam egy barátommal, aki az OECD-nél dolgozik, egy olyan kérdésről, amely véleményem szerint sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit jelenleg kap: mi az állam szerepe a mesterséges intelligencia által vezérelt átképzésben?
A mesterséges intelligenciáról és a munkahelyekről szóló vita általában a vállalatok falai között zajlik – arról, hogy mit kellene tenniük a munkaadóknak, a HR-eseknek és az egyéneknek. Az érintett számok azonban ezt a kérdést országos gazdasági problémává emelik, és úgy gondolom, hogy egy konkrét, megvalósítható megoldás ott rejlik a szemünk előtt.
A teher valódi, és jelenleg nem ott van, ahol lennie kellene
A széles körű átképzés valóban költséges. Nem csupán maga a képzés, hanem a képzés ideje alatt szükséges helyettesítés, az ideiglenes termelékenységcsökkenés, a program kidolgozása, valamint annak a kockázata is, hogy egyes átállások egyszerűen nem fognak sikerülni. Egy olyan vállalat számára, amelynek több száz pozíciójában AI-vezérelt szerepkör-változással kell szembenéznie, ez egy többéves beruházás, amelynek megtérülése bizonytalan.
Pontosan ezért választják sok vállalat csendben az alternatív megoldást: elbocsátás és új alkalmazottak felvétele. Elbocsátják azokat, akiknek a szerepe csökken, és felveszik azokat, akiknek a képességeire szükség van. Szűk látókörből nézve, egy táblázatban ez olcsóbbnak tűnhet.
De a “fire-and-hire” gyakorlat csak akkor „olcsó”, ha figyelmen kívül hagyjuk, ki más fizet még érte. Minden elbocsátott munkavállaló a vállalat számára végkielégítési költségeket és intézményi tudásvesztést jelent – valamint munkanélküli-ellátást, kieső jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékokat, az átképzési költségeket, amelyeket végül úgyis ki kell fizetni, és az elbocsátás társadalmi költségeit az állam számára. Az állam akár akarja, akár nem, fizet a „kirúgás és új felvétel” gyakorlatért. Egyszerűen fizet. után a kár, a legdrágább és legkevésbé eredményes formájában.
Az államnak tehát közvetlen pénzügyi érdeke fűződik ahhoz, hogy az átképzés megvalósuljon belül vállalatok, előtt áthelyezés – nem ipari szempontból, hanem pusztán pénzügyi számítások alapján.
Már volt ilyen korábban: az ausztrál precedens
Az OECD-s barátom felhozott egy párhuzamot, amelyet igazán tanulságosnak találtam: az ausztrál autóipar leépítését. Amikor a Ford, a Holden és a Toyota bejelentette a helyi gyártás befejezését, a válasz nem az volt, hogy hagyják, hogy a piac oldja meg a helyzetet. Az autógyártók körülbelül három évvel előre bejelentették a döntést. A szövetségi és az állami kormányok a gyártókkal közösen több száz millió dollárt fordítottak az átmeneti támogatásra – pályaorientációra, szakképzési és továbbképzési segítségnyújtásra, valamint az ellátási láncban működő vállalkozások támogatására.
Az eredmények lenyűgözőek voltak: a kormány saját utólagos jelentése szerint az elbocsátott munkavállalók több mint négyötöde talált új állást. Az utólag dokumentált tanulságok pedig szinte úgy olvashatók, mint egy útmutató a mesterséges intelligencia által hozott jövőre vonatkozóan: a támogatás hatékonyabb, ha folyamatos, nem pedig szakaszokban nyújtják; a korai segítségnyújtás hatékonyabb, mint a késői; az átmeneti támogatást kapó vállalkozások mérhetően jobban teljesítettek, mint azok, amelyek nem kaptak ilyen támogatást.
Egy egész nemzeti iparág megszűnt, és a munkaerő nagy része talpra tudott állni – mert az átállásra felkészültek, azt társfinanszírozták és irányították, ahelyett, hogy csak szenvedtek volna tőle. A mesterséges intelligencia nem fogja egyik napról a másikra felszámolni az iparágakat, de olyan mértékben fogja átalakítani a munkavégzést, amely egy ország autóiparának méreteit is messze felülmúlja. A cselekvési terv már megvan.
Az egyetemek fontosak – de nem a megfelelő évtized igényeire reagálnak
Egy őszinte megjegyzés: fontos, hogy az egyetemi oktatást az AI-korszakhoz igazítsuk, és ezt teljes mértékben támogatom. De ez egy tíz-tizenöt éves folyamat. Azok az emberek, akiknek a szerepe éppen most változik, karrierjük közepén járnak, állásban vannak, és gyakran még évtizedek választják el őket a nyugdíjba vonulástól. Őket egyetlen tantervi reform sem éri el. A rövid távú megoldásnak másnak kell lennie – és a munkáltatókon keresztül kell eljutnia az emberekhez, mert valójában ott történik a szerepváltás.
A javaslat: versenyalapú források, amelyek felhasználását egy üzleti terv indokolja
Íme tehát az ötlet a legegyszerűbb formájában: az állam létrehoz olyan, társfinanszírozású átképzési alapokat, amelyekhez a vállalatok pályázhatnak – nem egy általános ígérettel, hogy “befektetnek a készségekbe”, hanem egy konkrét üzleti tervvel.
Ennek az üzleti elemzésnek megalapozottan be kell mutatnia: mely munkakörök vannak kitéve az automatizálásnak, és milyen mértékben; hány embert érint ez; milyen reális átállási útvonalak léteznek – mely munkakörökből melyekbe; mekkora az átképzés költsége, és milyen időtávon belül; valamint mennyibe kerülne az alternatív megoldás (az elbocsátás) mind a vállalat, mind az állami költségvetés számára.
Más szavakkal: egy stratégiai munkaerő-terv, ellenőrizhető számadatokkal. Ha egy vállalat nem tud ilyet előterjeszteni, akkor nem áll készen közpénzek felhasználására. Ha viszont képes rá, akkor a projekt társfinanszírozása az egyik legjobb befektetés, amit egy állam tehet – hiszen minden sikeres belső átképzés egy olyan munkanélküliségi esetet jelent, amely soha nem következik be, és egy olyan adófizetőt, aki soha nem szűnik meg adót fizetni.
Ez a modell mindkét fél számára megfelelő ösztönzőket biztosít. Az állam osztozik a terhekben, de nem avatkozik be a részletekbe; nincs olyan központi hatóság, amely eldöntené, melyek azok a munkahelyek, amelyek “a jövőt jelentik”. A döntés a vállalatnál marad – ő ismeri saját stratégiáját, saját munkatársait és saját technológiai fejlesztési tervét. Az állami pénz egyszerűen csak úgy befolyásolja a számításokat, hogy a „kirúgás és új felvétel” helyett a „továbbképzés és megtartás” irányába billentse a mérleg nyelvét, és szigorú követelményeket támaszt a részvétel feltételeként.
Ez nem utópia. Szingapúrban már működik egy ilyen rendszer: a SkillsFuture program a továbbképzési költségek jelentős részét társfinanszírozza – különös figyelmet fordítva a karrierjük közepén járó munkavállalókra –, és karrierváltási programjai keretében fizetési támogatást nyújtanak, miközben a munkavállalók növekedési potenciállal rendelkező pozíciókra képezik át magukat, mindezt a munkáltatók irányításával. A modell létezik, és országos szinten működik.
A kérdés nem az, hogy lesz-e, hanem az, hogy mikor, és ki fogja fizetni
A mesterséges intelligencia által előidézett szerepváltás nem vita tárgyát képező forgatókönyv; ez egy már folyamatban lévő folyamat. Az átképzés mindenképpen bekövetkezik. Az egyetlen valódi döntési lehetőség az időzítés és a finanszírozás: proaktív módon, a vállalatokon belül, a terhek megosztásával – vagy reaktív módon, a munkanélküli-ellátási rendszeren keresztül, amely esetben az állam többet fizet a gyengébb eredményekért.
Tudom, melyik verzió elkészítésében szívesebben vennék részt.
A társfinanszírozás egy ellenőrizhető stratégiai munkaerő-tervvel kezdődik.
Fedezze fel a gAIn-t →Foglaljon időpontot egy telefonbeszélgetésre →